Verőfényes napsütésben úszott a kis rét. Anna vidám őzgidaként szökdécselt a meseszép virágok között. Gyerekként játszottunk, majd leborultunk és a fűben heves csókolózásba kezdtünk. Anna mosolygott. Szája édes volt, mint mindig. Fekete haja selymessége, gyönyörű kék szemei teljesen lázba hoztak. Ott feküdtünk a fűben, Anna és Én.

Egyszer csak elfogott egy furcsa érzés. A napsütés… a virágok… Anna… ez így túl idillikus volt.

-         Különös- mondtam Annának.

-         Mi olyan különös?- kérdezte Anna kedves, kis selymes hangján.

-         Ez a hely…- válaszoltam.

-         Jaj, olyan szép itt minden… szeretlek…

-         Én is szeretlek… de pont ez az… túl szép itt minden.

-         Ne érdekeljen ilyen butaság… inkább csókolj meg!

-         Rendben- mondtam, majd megcsókoltam. Anna csak mosolygott. Még sokáig feküdtünk, ott a puha fűben. Mikor a nap már félig lement így szóltam Annához:

-         Annácska… gyere… induljunk haza, még mielőtt besötétedik.

-         Én nem megyek sehova. - felelte ő, már nem túl kedvesen.

-         Jaj, ne butáskodj… kelj fel, meg fogsz fázni!

-         Én itt lakom… és nem fogok… nem tudok megfázni…

-         De... Anna… te velem élsz… a városban… szerelmem… kérlek!- könyörögtem neki, de ő még mindig nem mozdult.

-         Nem, én egyedül élek… itt. - mondta halkan. - Itt a holtak mezején.

-         De… te…- akadt el hangom.

-         Holnap temetnek drágám! Kérlek ne késs el!

  Amint kimondta e szavakat, haja vesztett a fényéből, puhaságából, orcája holtra sápadt, szeme kialudt, mint az elfújt gyertyaláng.

Egyszer csak felkeltem a sötét éjszakában és újra azt éreztem, hogy egyedül vagyok.

                                                                 *

Mikor kiléptem a házból, a taxi már várt. A sofőr berakta a csomagtartóba a holmim, ami mindössze egy ütött-kopott táskából állt. A motor tompa zúgással felbődült. Még éreztem Anna édes csókját számban.

Valami furcsa érzés fogott el. Mégis mit akarok az élettől? Mit adott nekem? Erre a kérdésre tudnék válaszolni. De miért vette el tőlem azt, amit adott?

Sötét, szürke felhők meneteltek az égen, eltakarva a holdat. Ezen a magányos, komor éjszakában elveszettnek, üresnek, de legfőképp valahogy halottnak éreztem magam.

A taxi kirakott egy lepusztult, régi motel előtt. Az akkori állapotomban nem várhattam öt csillagos szállodát, meseszép, fejedelmi szobával. Be kellett érnem komor, hideg falakkal, sziklakemény ággyal, és kutyának való vacsorával.

Az étel jólesett, mivel már éhes voltam, és még meleg is volt, jólesett egy kicsit elfelejteni a jéghideg fájdalmat, ami belepte elmém.

Vacsora után elővettem a fekete verseskönyvemet, amiben válogatott versek lapultak.

Rengeteg érdekes, szép, és merengő verset rejtegetett, híres XX. századi költőktől.

 De a versek, azok a gonosz versek, nem enyhítették fájdalmam, inkább felidézték eme rejtélyes történetet! De én, mint egy bolond mazochista, nem hagytam abba az olvasást. Nem! Mert volt bátorságom szembenézni a történtekkel, volt bátorságom újra átélni őket. A sötét, szomorú ház… az álombéli csók … Anna sápadt, halott arca…

Hajnali fél kettőt mutatott az óra, mikor elsüllyedtem az álmok tengerében.

Egy hideg koporsóban feküdtem. Se megmoccanni, se megszólalni nem tudtam. Éreztem a friss föld szagát és hallottam a sírásók csevegését, melyek épp a földet dobálták koporsóm fedelére.

-         Még egy öngyilkos…- mondta az egyik sírásó.

-         Ő is? Biztos megint egy anarchista, aki megunta a rendszert. - mondta a másik.

-         Nem ez más. Ez a fickó egy elmebeteg volt állítólag.

-         Olyanból is sok van manapság. Mért, az anarchisták nem azok?

-         Hát igen. Akkor is, a rendszer borzalmas…

-         Az biztos…- mondta a másik sírásó, majd egy nagy adag földdel gazdagította a lenti kupacot.

-         Ez az alak egy nő miatt ölte meg magát. – folytatta a beszélgetést az első.

-         Akkor nem elmebeteg volt, csak reménytelen szerelmes. De… hogy halt meg?

-         Szeretett egy nőt, aki szintén nem rég patkolt el. Aztán a férfi nem bírta kiheverni a fájdalmat. És a fájdalmán…

-         …enyhített a revolver. - fejezte be a második.

-         Pontosan.

Zihálva keltem fel rémálmomból.

A reggeli után elhagytam a motelt. Magányosan jártam a város utcáit.

Ó, az a sok boldog ember! Még elképzelni sem tudják, hogy én mit éltem át. Egyik sem bírná ki azt a kínt, azt a keserű szenvedést. Egyik sem!

A híd korlátjára dőltem és néztem a szürke vizet. Sötét gondolatok cikáztak fejemben.

„Nincs jobb világ a másvilágnál, mely halkan létlen létre bont…”- írja Babits.

Tényleg ez a megoldás? Amit az álom jósol? Tényleg meglelném a nyugalmat a boldogságot?Elfeledtem ezt a két szót. Tényleg viszontláthatom Annát?

Viszontlátom… majd… egyszer… de nem most dobom el az életem… még nem… meg van rá az okom… ez az ok pedig a… bosszú.

Ez a szó, ez az ötlet, amint megfogant agyamban, beindított egy gépezetet. Már nem számított semmi. Nem volt mit vesztenem. Eddig mért nem jutott eszembe?

Nem érdekelt kérdésem válasza, mert csak arra gondoltam, hogyan hajtsam végre tervem.

                                                                *

Évek teltek el…

A pénzem… elfogyott. Ócska keresetemből alig jön be a napi betevő.

A barátaim… mind elhagytak. Depressziósnak, idegbetegnek tartanak. Aki az utcán meglát nincstelen csavargónak hisz. A kocsmát otthagytam, mivel állandóan én voltam az örökös röhögés tárgya, merengő verseim, ábrázatom, furcsa külsőm, és történetemnek hála. „A csavargó költő”, „A bukott angyal”, vagy  ezekhez hasonló gúnynevekkel illettek meg.

De volt egy hely, ahol úgy éreztem boldog vagyok. Ezen a helyen nem történt soha semmi ármányos s gonosz, itt nem kellett félni, nem számított az idő, nem számított semmi. És erre a helyre minden éjjel visszatértem. És ezen a helyen minden éjjel visszavárt Ő.

A bosszúm… kudarcot vallott. Anna egy baleset áldozata lett, a rendőrök szerint.

És valóban, minden jel arra mutat, hogy így is történt.

 Anna, színházi szereplése után, elment színésztársaival mulatni. Miután jól felöntött a garatra, hazament. Otthon még megivott pár pohárkával, majd elővette íróasztalom fiókjából a revolverem.

 Ó, én barom! Ha nem tartottam volna otthon revolvert… ha nem vettem volna meg azt a pisztolyt… ha nem hagytam volna egyedül Annát, akkor talán… még élne. Talán. A sors akarta így. Valószínűleg Annának meg kellett halnia…

De a sors azt is úgy akarta, hogy Annát ne veszítsem el, soha többé. És ez lehet, hogy hihetetlen de… örülök, hogy Anna meghalt. Mert azzal, hogy elveszítettem nem veheti el tőlem senki. Soha már.

Az élet elvette tőlem a számomra legfontosabbat.

Viszont minden éjszaka visszaadja felkelésig.

Lehet, hogy tényleg elmebeteg vagyok. Lehet, hogy Anna csak a képzeletemben él. Nem… ez badarság. Ezek az álmok túl élethűek, de mégis túl idillikusak is.

Az az érzésem, hogy szerelmem szellemével beszélek, csókolózom, esetleg szeretkezem minden éjszaka. Hisz minden éjszaka elmegyek hozzá… minden áldott éjszaka. Nem… ez nem álom. Ez annál sokkal több.

Egy másik világban élek, miközben alszom.

 A lakbér-adósságaim miatt az utcára kerültem. Az itteni bolond világban nehéz az életem. Mint egy rossz anarchista, teljes szívemből utálom ezt a rohadt világot.

Jelenleg egy sikátor egyik falának dőlve, egy ócska kis füzetbe írom eme sorokat.

Én már évek óta csak az álmaimnak élek. Nem számít már ez a világ, nem számít már ez az élet.

Próbálok aludni, de nem megy. Szeretnék a mezőn lenni… a virágok közt… Annácskával.

Szeretnék ott lenni… vele… örökké.

Évek teltek el Anna halála óta. Azóta meggyűlöltem ezt a világot. Azóta csak az álmaimban élek…

Miért nem tudok elaludni? MIÉRT?

Unalmamban írogatok. Verseket, novellákat… és persze ezt, amit most olvasol.

Hogyan aludhatok el?

Hogyan aludhatok el… örökre?

A megoldás… hát persze… hogy ez eddig miért nem jutott eszembe? ... pedig rendkívül egyszerű…

 A megoldás… a halál.

Igen… megvan! Itt hagyom ezt a rohadt, gennyes világot és Annával leszek örökkön örökké!

Ma a csavargó megöli magát.

                                                                          *

A szürke kabátos újságíró hirtelen megpillant egy ócska füzetet a helyszínen. Gyorsan eldugja, nehogy észrevegyék a rendőrök.

Beleolvas. Megnyeri a tetszését a kis füzet.

-         Ebből lesz ám a jó cikk!- gondolja.

                                                                          *

Két sírásó unottan dobálja a földet egy koporsóra. Közben beszélgetnek.

- Még egy öngyilkos…- mondta az egyik sírásó…