Van egy álmom.

Megint, és mindig.

Mindig és mindig ugyan az.

Talán nem is álom.

Most is azt látom.

A metró tompa hangja zúg fülemben.

Száguld velem.

Merről jövök, merre megyek nekem bizonytalan.

Csak visz engem, sehol meg nem áll.

Bár ég benn a lámpa, kinn a reménytelen sötétség világa.

A jármű néptelen, sehol senki.

Egyedül haladok az ismeretlenbe.

A lámpafény vibrál, az interferenciát szinte tapintani lehet.

Aztán váratlan, eltűnnek az előttem lévő fülkék, a vezető is.

S ajtó jelenik meg ott, s szemembe vakít a fény.

Kijárat az örök sötétség világából.

Szívem boldogság zsongja körül, ahogy látom, hogy közeledik a fény.

Majd megnyúlik az alagút, mint egy kihúzott csúzli gumija.

Szívemből kiűzi a boldogságot a félelem.

Majd hallok valamit, mely még jobban megrémít.

Mögöttem, nyílik egy ajtó, a kabin ajtaja, s belép valami.

Képtelen vagyok hátranézni, maga a jelenléte, kegyetlen félelmet áraszt.

Ahogy belép, a lámpák a szokottnál jobban vibrálnak.

Valami késztet, utasít, hogy fussak, s alá kell vetnem magam akaratának.

Akármi is az.

Futok, s abban a reményben, hogy az ajtó kivezet a fénybe.

Közel érek az ajtóhoz és kilököm.

Ekkor egy újabb vagonba érek.

Csak egy pillanatra megállok csodálkozni, pedig már több ezerszer megtörtént velem.

Rohanok tovább, de érzem, hogy követ engem a sötétség, mely nyomasztó érzést sugároz.

Hallom, ahogy liheg mögöttem, s fáradthadtaltlanul fut utánam.

Abban a reményben, hogy a következő lesz a kijárat, berontok az ajtón, mely egy új vagonba nyílik.

Csalódottság vesz erőt rajtam, de én rohanok tovább, mert a remény halhatatlan, vagy legalábbis nehéz elpusztítani.

Még rohanok két vagonon keresztül, de semmi.

Mindig ilyenkor van vége az álmomnak, de most nem.

Rohanok tovább.

Egy újabb vagon még egy újabb követ.

De már belefáradtam.

Folytonos rettegés, félelem és csalódás.

Tudom, hogy egyszer véget kell ennek vetnem, de nem merem.

Már oly közel a fény, s rohanok felé.

Csalódást csalódás vált fel, mely újabb csalódásba vezet.

De fel kell adnom, nincs menekvésem, s talán a metró sose ér ki a fénybe.

Leállok, s megfordulok.

A hideg, sötét csápok belemarnak szívembe.

Szétárad testemben a hidegség, megbénítja testem.

Majd térdre zuhanok, szemem előtt a világ homályossá válik.

A sötét szörny eltűnik, mint aki jól végezte dolgát tovább áll.

Talán újabb prédát keres.

Gyengeség fog el, eldőlök.

A hideg csáp még mindig a szívembe van, s tágítja, kínoz.

De abba marad, nem érzek már semmit.

Behunyom szemem, s a metro kiér a fénybe.