A szél halkan fütyült, s recsegésre késztette a vékony ágú bokrokat.

Szelid hangja bejárta az egséz tisztást, végigszállt a tó fölött, majd a bokrok között.

A nap már rég leszállt a megyét övező hegyek mögött, s sötét homály telepedett a világ ezen tájára.

A víz is csak halkan csobogott, s csordogált lefelé, ahol késöbb patakból csermellyé váll és végűl kiömlik az óceánba.

Az egyik fán egy fekete holló ült, nagy sárga szemével a tavat figyelte, melynek tükrében egy fénylő tárgyat látott.

Nem látta jól, mert a víz fodrozódása megtörte a képet, de a tárgy kb egy aranynyí hosszúságú lehetett, s világított akár az alagútba betörő fény.

A vízből egy hal ugrott ki és halkat csobbant, s ezzel újabb fodrozódásra késztette a vizet.

De a hanghatás következtében egy nő reflex szerűen hátraugrott a víztől.

Aranysárga haja a szeme elé lendült,s ott maradt pompázatos arca elött.

Szeme kék volt, akár a mély tenger színe, s szelíd volt akár a hívő ember.

De a hívő ember is tud vad és kegyetlen lenni, ha őt vagy vallását fenyegeti veszély, így a gyönyörű arc mögött egy vad harcos lakozott.

Arca pirospozsgás volt, s arcán elhelyezkedő érzékszervek mind arányosak voltak.

Kivéve a füle, melyek hosszúak voltak, s a végük hegyes.

Bár e fül nem rontott az összhangú gyönyörűségen, mégis sokan emiatt itélték el.

A faja miatt.

Kezében egy láncot szorongatott, amelynek a végén egy kis világító félhold volt látható.

Ez a kis félhold tömör ezüstből készült, s népének szimbolúma volt.

De népének nemcsak szimbolúma volt, hanem árulója is.

S a régi mondás szerint: az árulókra halál vár.

Ezért volt ő most itt, ezért várt itt éjnek éjvadján, hogy végezzen azzal ki népének oly sok szenvedést okozott.

Elleionor nem nehéz páncélban volt, s nem viselt mázsás pajzsot a hátán, egyszerű bőr ruhája volt, kékszínű, s szimbolúmokkal diszített.

Lábát is egy egyszerű csizma védte, bőrből készült, barna színű, egyszerű csizma.

Derekán a ruhát szíjjal fogta oda, melyből kilógott egy rövidke tőr meg egy méteres kard.

Már jó fél órája várt, a veszélyes bestiákkal teli erdőben, a sötét fák között.

Végül lépéseket hallott a nagy csendben, a tó nyugati oldala felöl.

Minden más tevékenységet abbahagyott és csak erősen fókuszált arrafelé.

Hamarosan meg is pillantotta amit látni akart, egy árny közeledett felé, sötét köppenyben, feketén akár a barlang tátott szája.

Hosszú ívben kerülte a tavat, s beletelt vagy tíz percbe, mire Elleionor elé ért.

Ekkor tudta csak felmérni helyzetét Elleionor vele szemben, ami nem volt túl bíztató.

Az egykori Talon Windbreaker magas volt, de kicsit sem lehetett mondani, hogy erős volt.

Olyan volt mint akit az első szél elfúj.

Kékeslila haja volt, mely oly hosszú volt, hogy a szemébe lógott.

Egykor imádta a színeket, minél szinesebb volt, annál jobban tetszett neki ,bármi is volt az.

A mostani Talon, azaz ahogy hívta magát, Dark, illett külsejéhez és belsőjéhez.

Haja oly sötét lett mint az éjféli táj, nemkülönben egész teste.

Rajta páncél volt, de könnnyű páncél, ami fekete alapon aranyszínű csíkok futkorásztak.

Nyakában ott lógot egy amulett, ami aranyszínű volt, s most halványan világitott, mintha mécses lenne benne.

Szíjjába kétoldalt két kristálykard volt belecsúsztatva.

Egymaga is félelmet gerjesztett a legbátrabb emberben is talán.

- Üdvözlégy Elleionor, rég találkoztunk.

- Nem elég rég. - felete megvetéssel a lány.

- Lehet, de most ha már úgyis itt vagy, mit szándékozol csinálni?

- Végezni veled. Mikor elvetted azt a nyakláncot, megírodott sorsod, és egyértelműen a korai halálod.

Erre Dark szívből jövő nevetéssel válaszolt.

- Nagy szavak, egy kislány szájából.

- Elég ebből. Sorsod kárhozatra itéltetett, én végzem el halálos büntetésedet.

- Ám legyen ha halálod kívánod, de nefeledd, most még hagyom, hogy eltávozz.

- Inkább megyek veled a pokolba, minthogy nélküled sehova.

- Elleionor, nézd meg a felszerelésem, ezt.
Őrültség megtenned ezt.

- Őrültség ha futni hagylak, hogy több ártatlan vérét ontsad.

- Honnan tudod ártatlanok, s a maszk mögött nem brutális gyilkosok?

- Elég ebből, beszéljenek helyettünk a kardok s majd utána dől el melyikünk a jobb.

Csendesség borúlt a tisztásra, ebben a percekben a víz csobogása is elhallgatott.

Nem repültek a tisztáson varjak, nem másztak a bokorban vadak.

Csak ketten álltak ott, s vártak, feszülten vártak, hogy a másik lépjen.

Darkot megtanította az élet, hogy várjon, de Elleionornak még nem volt ilyentudású mestere.

Előkapta kardját és elindult Dark felé.

Dark szépen lassan előhúzta kardjait és úgy várta a közelgő támadást.

Jött is az gyorsan, s a kardok szikráztak s csörömpöltek, ahogy egymáshoz értek.

A vívás is csak játék, ugyan halálos, de ha rájösz a trükkjeire, a mesterévé vállhatsz.

A lényege a türelem, kivárni még a másik elfárad, s utána már gyerekjáték nyerni.

Pillanatok alatt megtelt a tisztás csörömpöléssel, melyek néhol gyorsultak, néhol lassultak.

Párosult hozzájuk, néha erölködés hangok, néha kisebb sikoltások és szidalmak.

Mind Elleionor szájából, Dark viszont úgy harcolt, mint akinek ez a mindennapos esti tornagyakorlata, mindig más partnerekkel.

Dark persze tudta, hogy kell ingerelni az ellenfelét, ezért minden egyes védésnél egy-egy gúnyos megjegyzést hozzátett.

- Ejnye, Ellei ennél mintha jobb lettél volna.

És hasonókat fűzött hozzá, mígnem sikerült annyira felidegesítenie a lányt, hogy az már csak dühből össze-vissza csapkodott.

Ekkor következett be az a bizonyos gyerekjáték, amit Dark mesterfokon űzött.

Dark elütötte Elleionor süvítő karját, majd ököllel szájbaütötte a lány, s végül belerugott egyet annak gyomrába, mire az hátrazuhant és fájó és kimerült tagokkal elterült a földön.

Kardja nemmessze kezétől landolt, hangos csörömpléssel.

- Nos én figyelmeztettelek Ellei, mondtam, hogy nincs esélyed és ,hogy még futhatsz de te nem választottad a könnyebb utat.

- Inkább halok meg dicsően, mint gyáván.

- Nem is tudom, az dicsőnek számít ha a földön fekszel és úgy szúrlak le?

Elleionor nem válaszolt, csak dühösen nézett rá.

- Rendben, teljesítem kívánságod, dicsőn halsz meg.

S azzal kinyújtotta karját, hogy felsegítse a lányt.

Az megmarkolta é gyorsan felhúzta magát és ellépett Darktól.

Dark szemén a kételkedés és a gyülölet szorított helyet.

Hogy lehetett ilyen bolond, nemtudta felfogni.

Mikor a lány megfogta a karját, felrántotta magát és közben a kését Dark hasába nyomta.

Dark erősen szorította hasát, ahonnan már elkezdett folyni a sűrű aranyszínű vér.

Köhögött és vért köpött, majd térdreesett.

Elleionor odament és e szavak kiséretében letépte az amulettet.

- S húlljon le a pajzs, mely gonoszat csinált a jóból.

S mikor letépte, valóban eltűnt a fekete pajzs és egy gyenge, halott ifjú feküdt mögötte.

Vörös vére a hasából és a torkából folyt ki ruhájára.

Elleionor fogta az aranynyakláncot, s a tóhoz lépett.

- Ez ádáz amulett, mely gonoszságot teremt, vesszen el örökre a tengerben.

S azzal kicsúsztatta kezéből a láncot s az amulett hangos csobbanása után, elkezdett távolodni a vízben.

Elleionor ezek után letisztitotta a holttestet és a vízbe dobta, majd ő maga is elindult vissza hazájába.

Két nappal késöbb, egy gyönyörű napfényes napon két horgász közeledett a folyóhoz.

- Na úgy nézem ma jó lesz a fogás.

- De csak az enyém. - felelte mókásan a másik.

- Majd meglátjuk.

Végigsétáltak a part mentén, még meg nem lelték a csonakot.

Beleültek s egy idejig gyöngéden ringatóztak a folyó most lángy ölén.

- Megnézem milyen a víz.

Felelte az egyik és a víz fölé hajolt.

- Ez meg micsoda? - kérdezte értetlenkedve, s a vízből előhúzott egy gyönyörűen megmunkált arany medált.