Megint. Megint itt fekszem a kórházi ágyon. És megint nem sikerült. Megint nem pedig már annyiszor próbáltam annyi mindennel. Az infúzióból szép lassan csöpög az ereimbe a sóoldat. Azokba az erekbe, amiket már annyiszor vágtam fel. Abba a testbe, ami már annyi mérget elnyelt. Az indok igen egyszerű.  Volt egy lány, akivel szerettük egymást, legalábbis ezt hittem, ezt hittem egészen addig, amíg egy derűsebb őszi napon nem találkoztam vele. Ugyanolyan gyönyörű volt, mint máskor csakhogy most a szeme nem fénylett úgy, mint régen. Valami megváltozott. Már akkor érezhettem volna, hogy mit akar mondani. De nem, az utolsó pillanatig hitegettem magam, még miután kimondta a számomra gyilkos erejű szavakat még akkor se akartam elhinni. Én még akkor sem éreztem mi fog történni mikor hazafele kísértem és különösen szótlan volt, pedig észrevehettem volna az apró jelekből, hogy kerüli a pillantásom, hogy nem fogja a kezem.

Miután a házukhoz értünk megálltunk a kapuban ám búcsúcsók helyett csak ennyit mondott: „Én nem akarom folytatni, fejezzük be.” A szavak, mint a tőr hideg pengéje úgy hatoltak be a szívembe majd elkezdett forogni velem a világ. Nem tudtam elhinni, hogy vége. Miután kimondta a gyilkos szavakat, mintha megállt volna az idő. Én csak döbbenten néztem őt, kerestem a tekintetét, de ő kerülte csak a földet bámulta. Nem tudom mennyi idő telt el ameddig így álltunk ott, de végül ő törte meg a csendet. Mennie kellett. Én még mindig próbáltam felfogni, hogy ez tényleg megtörtént-e velem vagy csak egy rossz álomba csöppentem. Elköszöntünk egymástól majd ő elment. Talán örökre. De én ottmaradtam a kapuban és csak álltam ott és vártam, hogy felébredjek ebből a rémálomból. De sajnos hiába. Ahelyett, hogy felébredtem volna csak ráébredtem, hogy ez a valóság és most valóban vége! Mérhetetlen keserűség tódult fel a szívemen át a szemembe. De nem sírtam. Annál sokkal mélyebb volt a fájdalmam. Nem tudom mennyi idő telhetett el de elindultam jobban mondva én még mindig a kapuban álltam de a testem az ment. Nem tudom merre csak mentem. Céltalanul bolyongtam az utcákon majd hazamentem. Otthon leültem a TV elé majd csak bámultam a képernyőt, de a lelkem még mindig ott volt a kapuban. A szívem pedig nála.

 Ekkor gondolkoztam el rajta, hogy akkor miért is élek én? Hisz nélküle csak minden szép dolog az életemben eltorzult. Kimentem a konyhába és elővettem a konyhakést. Majd elkezdtem felvágni az ereimet. Jó mélyen belenyomtam a kést a húsomba, de nem érdekelt a fájdalom, mert csak egy dolog fájt nekem akkor. A konyhapadlóra egyre több vércsepp hullott majd körülbelül negyed óra múlva elkezdtem szédülni, de nem érdekelt. Még párszor végighúztam a kést a csuklómon és az alkaromon majd hirtelen elsötétült velem a világ. Leájultam a saját véremmel fellocsolt padlóra. Akkor az mentette meg az életemet hogy meg volt beszélve egyik ismerősömmel ,hogy átjön. Amint bejött és meglátott hívta a mentőket majd a kórházból másfél hét múlva, kiengedtek. Azaz kiengedtek volna ha nem próbálom meg megint. De megtettem. Gyógyszertúladagolás. De ezt is túléltem. Nem a kórházban kellett volna. Három hétig tartottak bent de a sok  gyomormosás és rengeteg antibiotikum után kiengedtek, de beírattak egy pszichológushoz ,hogy ne próbáljam meg többször. Az út az agydokihoz akiről azt hitték meg tud akadályozni az újabb kísérletekben egy magas hídon át vezetett ami az autóút felett volt de mivel én nekem nem volt jogosítványom ezért gyalog minden másnap átkeltem a hídon ,hogy a doktorhoz érjek. Az első két alkalommal voltam ott. Másodszorra már nem mentem haza. Későn jöttem el a dokitól és az amúgy népes híd most szinte teljesen kihalt volt. Elsétáltam a közepéig majd átléptem a korláton, visszanéztem még utoljára, aztán elrugaszkodtam. A zuhanás nem tarthatott hosszú ideig legfeljebb pár másodpercig. De esés közben is csak arra tudtam gondolni: ő már nem szeret.

Nem tudom mennyi idő, telhetett el, de most megint itt fekszem. Nem tudom elhinni, hogy ezt is túléltem. Miért segítenek, miért nem halnak meghalni?! Hiszen nélküle fáj élnem, fáj a lélegzetvétel, fáj emlékeznem. De nem akarom elfelejteni őt! Most már biztos elmeintézetbe zárnak. De nem érdekel! Meg fogom tenni megint, mert nélküle nincs miért élnem. Vagy megint itt kötök ki vagy a föld alatt. És akkor végre örökre elmúlik minden fájdalmam és bánatom.

Dark Black 2005-11-19